2014. március 24., hétfő

Éles Gábor

Éles Gábor gitáros. 
Nagy tisztelettel köszöntelek az oldalon. A tradicionális blues. A műfaj igen széles palettán mozog, és talán ez nem is baj. Azonban a blues nem lehetne sikeres, ha nincsenek olyan gitárosok, akik az igazi, a blues igazi arcát gitározzák. Gábor gratulálok a játékodhoz, az igazi blues! Gábor, hogyan vezetett az utad a műfaj irányába?  

Mindenre a válasz a gyermekkorom. Zenészcsaládban nőttem fel. Édesanyám jazzénekesnő, édesapám jazzbőgős. Édesanyámból hivatásos zenész lett, édesapámból nem. A legtöbbet tőlük tanultam. Édesanyám nagyon jó ízzel énekelte a bluest, a jazzt és rengeteg élő gyakorlást hallottam, rengeteg élő zenélést, az a gyönyörű női hang, a fülemben maradt és a lelkemben. Nem tudom elfelejteni azt a zenei élményt, ahogy édesanyám a What are you doing in the rest of your life standardot gyakorolta, magyar szöveggel: Kivel osztod meg az életedet. Együtt utaztam édesanyámmal hakniról haknira, és a bárok melletti lesötétített helységekben aludtam el, élőzenére, lehetett az a debreceni Aranybika Szálloda, Balatonfüred, vagy a Termál Szálló. Édesapám egy ösztönös zseni volt, tudod olyan, aki nem jár a végére, nem tanulja meg, nem akar valamivé válni, de ha eldalolt, zongorázott, gitározott valamit, akkor nagy csönd támadt. A tehetsége lebilincselő volt. 
Otthon csak amerikai zene szólt és Beatles. Azok a bakelitek, amit itthon be lehetett szerezni akkortájt. Főként Ray Charles, Aretha Franklin, George Benson, Stevie Wonder és két blues lemez a csehszlovák kultúra házából azt hiszem, amin Otis Rush gitározott többnyire.
Ezek az első blues élményeim. A zenei szívemet és a fülemet az a pár hang kötötte le. Hihetetlen összetartó erőt s harmóniát éreztem a bluesban, egyszerűséget, mindenki számára elérhető jelentést, a legizgalmasabb zenei ízt, forradalmi érzés volt, semmit nem akartam tudni csak azt, hogy mitől lesz valami ennyire ízes. Kedvenc gitárosaim manapság olyan zenészek, akik lehet nem futottak be nagy karriert vagy nem voltak elől sokat, mégis a blueshoz mágikusan értenek, ilyen Cornell Dupree, aki többnyire Aretha Franklin zenekarában gityózott, de amikor játszik, akár kísér, akár dallamot játszik sírhatnékom van. Sok ilyen gitárost fel tudnék sorolni. Ahogy előbb említettem George Benson gitárjátékában is a blues ragadott meg, és az, amit ma már tudok, hogy a jazzt is bluesnak játssza, ugyanúgy, ugyanonnan játssza a jazzhangokat, ahonnan a blues jön. Emlékszem gyereknek hosszú délutánokat hallgattam a This Masquarade Benson feldolgozást és megőrűltem az intrótól meg az énekléstől, és amikor jött a szóló csak azt éreztem ez az gyerekek, itt van a muzsika!!! Itt van a muzsika a szobában!!! 
Megpróbálom röviden leírni, hogyan is alakult az életem, mert a bluesgitározáshoz való eljutást kérdezted, ehhez kell tudni min is mentem át.
Édesanyám nem akarta, hogy jazz zenével és blues zenével foglalkozzak főként az éjszakázás végett. Így klasszikus zenei pályára küldött. Először a csepeli zeneiskolában Tamási Sándor tanár úr növendéke voltam, aztán amikor a versenyszerű labdarúgói karrierem véget ért az érettségi előtti évben, Mosóczi Miklós gitárművész-tanár növendéke lettem a nyolcadik illetve az ötödik kerületi zeneiskolában. Itt mágikus éveket töltöttem el, Miklóstól tanultam legtöbbet a zenéről. Ahogy Bachról, reneszánszról, modern-kortárszenéről, klasszikáról, romantikáról, tanított, mesélt végképp szerelmes lettem a hangszerbe és a muzsikába. A zeneművészeti főiskolán szintén az ő növendéke voltam itt szereztem 2002-ben a diplomámat, ezzel a végzettséggel tanítok most a Pászti Miklós Művészeti iskolában Biatorbágyon, 1999 óta. Gyárfás Istvánnál és Juhász Gábornál egy-egy évet konzultáltam, sokat segítettek a jazznyelv megértésében, hálás vagyok Gyafinak hogy hallhattam játszani, s megtanította a jazz alaprendszerét. Szóval ők a tanáraim.
Érintett a jazz már nagyon korán és ott is igazándiból nem számok érdekeltek, nem korszakok, stílusok, nem is igazán előadók, hanem zenei pillanatok, amikor valami miatt mozogni kezd a zene. A Nat King Cole Triót megemlíteném viszont ott minden jó, nekem. Tehát rengeteg zene érintett és a blues megmaradt ideaként. Ma nem tudok mondani érdekesebb gitárjátékot T-Bone Walkernél, vagy Albert Collinsnál. A blues mindent magába zár, mindent integrál, minden abból indul és oda ér. Izgalmasabb dolgot nem is tudok ma a zenében, mint azt, hogy két hangot, vagy egy hangot megtanulni játszani. A blues az egy hang nem több.
Szeretem a bluesban, hogy nem technika függő zene, nem kell, hozzá akadémia, a blues mindenkié. Szeretem a bluesban, hogy játszhatja mindenki, európai játékosok is megmozgatnak, gondolok itt Rory Gallagherre, vagy Peter Greenre, a brit blues nagyjaira.
És még ecsetelhetném hosszan, hogy mennyire izgalmas és sorsdöntő számomra a blues.

Sokszor hallom, hogy egy viszonylag könnyen gitározható műfajról beszélünk. Én nem értek ezzel egyet, mert nincs egyszerű művészet. A játékodnak egyénisége, egyedisége van. Gábor ez alakult, vagy alakítani kellett?

Hogy kellett alakítani játékomat? Igen kellett. A zenében minden a fül és a szív. A zeneélményt meg kell ragadni. Egy muzsikusnak nagyon érzékenynek kell lenni és kell tudni a jelentések közti finom különbségeket. A zenét hallgatni kell és kell, hogy legyen érzelmi intelligencia, hogy megragadjam annak a lényegét. Az egész muzsikálás nem más, mint empátia azt hiszem. Az én muzsikám nem a gitározásról szól alapvetően, hanem a bennem lévő jelentéseket, mondatokat, színeket, mondom el. A blues egy eszköz, egy stílus, ami számomra mélyen ott van mindenhol. De a hallgató nem stílusgyakorlatra kíváncsi, hanem kommunikációra. Zenebeszédre. Hiszek emiatt ebben, hogy a zene, beszélgetésre való. A legnagyobb probléma a magyar zenével, hogy stílusok mentén megy, nem kommunikáció mentén. Én egy aktívan kommunikáló zenész akarok lenni, aki sok esetben a bluessal kommunikál, de messze nem célom, hitelesen játszani pusztán egy bluesnyelvet. Zeném mélyebbről táplálkozik. Azért említem ezt, mert a zenélés nem technikai ügy, nem is lehet cél. Csak annyira kell tudni gitározni, ami már el tudja mondani mindazt, ami bennem van. Ez az alapigazság, ami vezérli gitárjátékomat.
Az érem másik oldala persze földhözragadt eseménysorozat, mit, mikor és hol tanultam meg a zenébe. A gyökerekről már volt szó. A klasszikus gitározásban megtanultam a hangot. Azt, hogy minden gitáron van jó hang, mert a hang bennem van, én indítom, én formálom, ez az alapvető dolog, amit a spanyol gitáron megtanultam. Megtanultam hangon játszani. Megtanultam azt, ami nagyon fontos, hogy egy hang az időtlen, hogy ahogy megszólal és tart addig annak értelme, célja és ereje, aurája és jelentése van. A klasszikus gitározás nagyon összekapott engem, bár sosem voltam klasszikus gitáros alkat, de annyit formált a Bach-játék a spanyol romantika és a kortárs zene, amit nem is tudok leírni. Mosóczi Miklósnál legalább annyit játszottunk szólóban, mint kamarában. Kísértem énekest, játszottam gitártrióban és kvartettben. Ott a figyelmet tanultam meg és azt, hogy van rend, van szólista és van kíséret és polifóniából jövő egyenrangúság, de az is annyira cizelláltan viszonylagos. A kamarazenélésben tanultam meg figyelni a muzsikát és benne lenni, pillanatokat meg tudtam ragadni, ahhoz alkalmazkodni és minden sejtemmel jót akarni a történő muzsikának. Ha Segoviát és Breamet hallom sokszor pityergek, hogy hogy lehet az, hogy egy ember ennyire el tudja játszani az egész életemet három percben.
Aztán a jazz tanulmányaim során el kellett mindent felejteni, hogy a jazzt megragadjam. Körök, harmónia menetek stb. Ebben Gyárfás István és Juhász Gábor sokat segített. Hálás vagyok nekik. A jazzben is a jelenlét érdekelt. Miért is lüktet úgy a Nat King Cole Trió, vagy mitől jó ahogy Herb Ellis veti a hangokat vagy a Grant Green. Aprópénzre nem tudtam váltani a dolgokat, nem írtam le egy szólót sem és nem érdekelt különösebben a frázisok betanulása, de ez igaz a Hendrixre is, vagy bármire: nem írok le szólót. Nem plasztikázom a gitározásomat. S ennek mentén érint meg ma az alternatív vagy a rock zene, csináld, ahogy akarod mozgalom.
A blues, mint titkos tanácsos élt bennem és tudtam, hogy a zenei nyelv bonyolultsága nem fontos. Megérintettek nagy technikai felkészültséget igénylő jazzrockos dolgok. Ma ebből az egészből tán csak a Billy Cobhan Red Baronjának az intrója érdekel, ahol a Tommy Bolin játsza a bluest. 
A blues úgy alakította a játékomat, hogy megértettem nem is az előadó a fontos, hisz a bluest mindenki érti. Nem kiváltság. Nem egy agyongyakorolt karrier. Nem mutatvány. Hanem egy mély jelenlét. A blues mindenkié asszem.
Ahogy ma gitározom, ennek fényében történik. Van a blues meg az összevissza, én így hívom. Játszom a bluest, aztán meg eltévedek, elkanyarodok és szabadzenét játszom, miközben hallgatom merre is megy a zene körülöttem, aztán bluest játszom, aztán elengedem, és jön a szabad gondolkodás. Szeretem a tempóban a tempót, szeretem, ha felbomlik a négy és mindenki ossza úgy, ahogy akarja, szeretek úgy játszani, ahogy csak jönnek a hangok, szabadon atonálisan, de mégis egymásra hatva és persze extatikusan, nem okoskodóan, hanem élet-halál kérdésszerűen, most vagy soha módon. Így játszom, nem nevezném bluesnak, BB King vagy Clapton tributegitárosnak magam, s nem akarok egy bepop gitáros sem lenni a blues és a szabadzene motivál. 

Gábor, egy zenész zenei világa mindig változik, mozog. Hogyan látod a saját gitárvilágod? Mekkora szabadságot ad neked a műfaj?

Hogyan változik gitárjátékom. Változik. Most nagy hatással van rám a dalszerzés. Bár ez mindig is volt. Egy dal kompaktsága érdekel. Itt a Beatles is példaképem. Hogy hat egy gitárjáték az énekelt témára, merthogy énekes is vagyok. Ezt kifelejtettem az elősző sorokból és mennyire fontos, jaj mennyire. Éneklés a minden. Énekelt dallam idea. Pfff!!!! Na, úgy kell gitározzak, ahogy éneklek és úgy kell énekeljek, ahogy gitározom, a kettő elválaszthatatlan. A bluesban egyébként az ellenpont rendszer az a mágikus ám. Az a minden. Hogy játssza Johnny Winter a slowbluest, hogy hat a gitározás az éneklésére, hogy bánik az idővel? Ezek a nagy kérdések.
Most akusztikus gitáron írok dalokat főként. Egy kicsit befelé fordulok s dalokat írok gitárra és énekre, egy személyben csinálom. A hangszeres énekesek a példaképeim: Nat King Cole, Nina Simone, Paul Simon, Rory Gallagher és még sorolhatnám, annyian vannak. Dalt írni, beszélni az életről, feldolgozni, ami bennem, körülöttem történik. Hagyom, hogy alakuljon a játékom, nem vagyok kényszeres blueszenész játszom s írok countryt, folkos cuccokat, soult és bármit.
A dalírást emelném ki még. Ahogy azt már mondták, mindenki a saját akadémiáját járja. Én a zenét tán a dalíráson keresztül ismertem meg. Írok. Folyamatosan vannak bennem dalok, amiket meg akarok írni. Csinálom. Praktikus és empirikus alkotó élet van.



Hogyan tapasztalod, a jelen zenei helyzetünkben, életünkben mennyire kap helyet a blues? Egyáltalán hol van a blues napjainkban?

Mi a helyzet a bluessal ma? Itt? Igen van magyar blues és sokan mondják, hogy a magyarok jók a bluesban. Azt hiszem rétegműfaj. Biztos.
Egyszer Marshall Laci klarinétos mondta egy éttermi hakni szünetében, hogy amikor a Hot Jazz Banddal járták a világot, és nagy dixiland találkozókon vettek részt, akkor nyilván való volt, hogy a japánok játsszák a legjobban . . . . ez vicces. De van ilyen, hogy igaz-e azt nem tudom, de van úgy, hogy egy nemzetnek egzotikus egy távoli nép zenéje, és azt a tökéletességig fejlesztik.
Szerintem jó, ha egy nép úgy játssza bluest, ahogy ő tudja. Sokan mondják, hogy még az őshazában: Amerikában is válságban van a jazz meg a blues. Ezt nem tudom, nem éltem kint. Én nem sokat játszom. De nem is vagyok nagy haknivadász. Nem mindenáron és nem mindig, és nem akarok számottevő önjelölő lenni. Nekem a zenélés lelki történés, ha hívnak, megyek. Ha nagyon építve van a koncert naptár, gyakran elmegy a péterkém a muzsikálástól. Na és az is igaz, hogy csak színpadon lehet megtanulni a zenét. Gitártanításból élek, így a színpad megmarad az alkotásnak, csak az alkotásnak.
Látom, hogy vannak blues koncertek és örülök is neki, hogy sok jó muzsikus van itthon és játszanak. Na persze sokat ismerek, akik még jobbak és nem játszanak. Nekem a magyar példaképeim sok esetben nem ismert zenészek, s sokuknál nem is cél, hogy ismertek legyenek. Mégis számomra ők nagyon fontosak.
Én játszom a bluest de szabadon, de erről már írtam. Hagyom, hogy történjen.

A Gitarvilagok.com oldal egyik kihagyhatatlan, kifogyhatatlan témája, a gitárcucc. Éles Gábor gitárjai, erősítői, és a hangzás! Következzen ez a téma!

Felszerelés. Hát ez jó kérdés. Előre bocsátom, nem vagyok felszerelés párti. Nem használok pedált többnyire, jórészt. Csak a gityó és az erőlködő. Nincs felsőkategóriás erősítőm.
  • Egy Echolette m-150 erőlködőn játszom eredeti ládával, ez eredetileg énekcucc volt. Nem gitárerősítő, kicsit mély emiatt, s nem is nagyon van rajta jó hangszínszabályzási lehetőség. Az eleje tranyós. Ami nem jó azt mondják. A Nyerges András hangmérnök és erősítőspecialista azt mondta, hogy egy nagyon átlagos, majdnem rossz előfoka van. A végfok az erősítőmben az csöves, arra meg azt mondta, hogy az már nem számít. Ez van. Én imádom. Csak azért mert van. Én kerestem meg rá a pénzt, és meg tanultam rajta játszani. Szerintem a hang a fülben, na meg szívben és csak a legvégén kézben van. Az erősítő sokadlagos.
  • A pedáloktól irtózom. Wah pedált használok, aztán kiábrándulok abból is, s csak áll a szobában akár fél évet is. Van egy boss torzítóm, azt nagyon néha viszem, ha nem tudom kihajtani az Echolettet. Van kis 15 wattos Echolettem is, amit a gitárshopon vettem 16 ezerért. Ahhoz van egy Laney ládám, de nem eredeti hangszórókkal, meg sem néztem mi van benne.

Többnyire olcsó gityókon nyomultam, nyomulok. Vonzódom a markáns, nem feltétlen a szép és jó minőségű gitárhanghoz, a behízelgő szép és drága hangot kerülöm. Nem szeretem a vásárlást. A megveszem a „jó hangot”mozgalom ellensége vagyok. Azon játszom, amit elérek anyagilag. Nem szeretem, ha nem hallom a pengetést a gitárom, szeretem még a zörgését is a gitárnak, a legpuritánabb hangért vagyok oda, szégyen, de a reverb sem érdekel. Most van egy drágábbnak mondható Gibsonom. Így ajándékba kaptam egy tanítványomtól, persze nem ingyen másfél évig tanítom ezért a hangszerért. De megmondom őszintén nem felhőtlen a házasság. Jár az agyam . . .  Szeretem, ha egy hangszernek van története, a márka nem érdekel sem a küllem. Van Orpheusom, régi magyar szegedi gitárom, van régi Cremona jazzgitárom, van most nálam egy Musimaami nagyon szól, van olcsó fehér indonéz Squierem stratóm, van Filep Károly gitárom (zseniális gitárkészítő és zenész), van nagyon olcsó Uniwellgitárom és van régi Ibanezem, meg mostani kínai is. Klasszikus diplomahangversenyemen egy épphogy cédrus színfatetős Admira olcsó tanuló szériahangszeren játszottam.
    A zene minden eszközön az.
    A mai felvételekkel is bajom van, minden annyira szép, hogy már hihetetlen. A telefonomnál jobb felvételt nem tud semmi csinálni.

    Befejezésképp, rövid kérdés, tervek?

    Célok.
    Kijön most a Tóth Verás lemez. Remélem már egyszer. Vera a dalaimat énekli. S a Trió: Szkladányi András és Móré Attila működik közre. Szeretnék egy szólólemezt egyszer. És szeretnék végre már magyar szövegeket is írni. Nincs világmegváltás. Csak annyi, hogy aki eljön a koncertemre, az halljon becsületes, dolgos eredményt és halljon élesgáboros dalokat, gitározást. Ha hazamegy egy hallgatóm, akkor legyen szép estéje. Magyarán tudjam szórakoztatni, gondolkodtatni, tudjak a zenémmel beszélgetni. Tudjak hitelesen gitározni, hitelesen alkotni. Ennyi.

    Gábor, köszönöm az interjút, és további sok sikert kívánok a gitarvilagok.com nevében is!

    Udvardy Udy Zsolt
    0630 2261017

    Nincsenek megjegyzések:

    Megjegyzés küldése