Turi Csaba, gitáros


Turi Csaba, gitáros. Sok mindent kereshet az ember a művészetekben, a zenében, de az biztos, hogy az "ez most megérte" érzést akkor érzi úgy igazán szívből, ha valami egyéniségre, egyediségre bukkanik. Hát, így jártam Turi Csabával, akit nagy tisztelettel köszöntök az oldalon. Csabának hihetetlen inspiratív a játéka, és ahogy szólnak a hangok a gitárjából... van szép, van jó a világban!
Első kérdésként, ismerkedjünk meg Turi Csaba, gitárossal!

Sziasztok!  Mivel az interjú nem „élőben” megy és látom az átküldött anyagban a bevezető néhány méltató sort, elöljáróban el kell, mondjam, hogy nagy szerencsém, hogy csak egy klaviatúra van előttem, ugyanis nehezen tudom leplezni a zavarom. Túl hízelgő ez nekem. Bár tudjuk, hogy senki sem próféta saját hazájában, az ismerősökön keresztül én inkább azzal szembesülök, hogy nem kellene ezt a „pózolást” közel ötven évesen már erőltetni… a zeneművelés minden szegmensében csupán egyszerű amatőrnek tekintem magam, aki  gyermekkora óta mániákusan szereti a zenét, azon belül a rockzenét és a gitár hangját. Amit most csinálok, mindennek következménye és teljesen önazonos, nincs benne póz, de elfogadom azt is, ha valakinek ez szokatlan, atipikus, sőt irritáló attitűd.


Így is kezdődött minden. Mert olyan nincs, hogy valaki ilyen rajongással gimisként meghallja a „Highway Star”, a „Metal Heart” vagy a „Mr. Crowley” gitárszólóját és nem gondol arra, hogy ezt ő játssza, a lehető legteljesebb átéléssel. Márpedig erre még a szocializmusban is volt lehetőség. Igaz, inkább csak elvi, mint gyakorlati. El lehetett menni Szegeden a Kárász utcai hangszerboltba, meg lehetett venni némi spórolás után a Musima hangszert 5300 forintért, lehetett a szakival legyártatni egy „torzítót”, ami a szaki szerint tök egyszerű dolog, a végeredmény mégis inkább valami elfuserált fingszimulátor lett, majd beleapplikálni mindezt egy zöld szappantartóba, és el lehetett kezdeni gitározni.   Aztán rá lehetett jönni gyorsan, hogy valami nem ok, ez a rádióra kötött, azzal kierősített, recsegő akármi nem egészen úgy szólal meg, mint a Mr. Crowleyszólója… és nem is csak a gitár, a „torzító” és rádió miatt…

Na, ott és akkor elkezdődött egy kőkemény harc a hangszer és köztem. nem volt Youtube, nem voltak kották, tabulatúrák, ötletelni kellett, hogy ezt ugyan, miképpen lehet eljátszani, a gitár pedig nehezen adta meg magát. Nem is sikerült teljesen legyőzni, ha úgy tartja kedve ma is, azt csinálja, amit ő akar, nem azt, amit én…. Ebbe belefárad azért az ember, főleg, ha rádöbben arra, hogy mások sokkal könnyebben megtanulnak bizonyos dolgokat. Igen, be kellett látnom, hogy nyilván nem vagyok igazán tehetséges. Keserű felismerés volt, de miért kellett volna magamnak hazudni? Aztán szerencsém lett, mert évek múlva, nyári diákmunka keretében Pesten dolgoztam éjszakai portásként egy youth hostelben, de egy-két hajnalban beeső, térben és időben is eltévedt koreait leszámítva nem volt forgalom, aludni nem lehetett, hát maradt a gitár. Két hónapon keresztül napi 7-8 óra. Na, ott azért behoztam elég sok lemaradást. Más kérdés, hogy ezt is sikerült bénán csinálni. Ahelyett, hogy a hangképzéssel vergődtem volna, engem csak az érdekelt, hogy az arpeggio végre megszólaljon a kezem alatt. Ugyanis Yngwie-t (Far Beyond The Sun) meghallani egy rádióműsorban, maga volt a felfoghatatlan csoda. De tény, hogy úgy kezdtem a szorgalmi időszakot szeptemberben, hogy az arpeggio –ha szarul is- de végre megszólalt. 




Aztán itt meg is ragadtam évekig. Zenekarosdi nem volt, de volt helyette tök értelmetlen gitár-alibizés lakodalmakban, egy-két saját ötlet, dalkezdemény, de nem látszott, hogy, hogy ebből bármi értékesebb legyen. Szerettem a hangszert a kezemben tartani, ötleteim is jöttek, de nem úgy szólalt meg a gitáron, ahogy én belül hallottam… nem voltam technikailag elég jó, hogy eljátsszam őket. Bántott, de úgy tűnt, hogy ebben ennyi van. Megint ugrunk az időben, 40 évesen alakult úgy az életem, hogy újra lett időm a hangszerrel többet foglalkozni. Most nem a youth hostel, most más. Két és fél évig csak arra figyeltem, most már tudatosan, napi többórás gyakorlással, hogy rendszerezzem a tudásom, aztán két év után a régi ötletek is megszólaltak és az életemben bekövetkező gyökeres változásnak köszönhetően jöttek a dalok is… Alapvetően rendkívül fájdalmas időszak, de ugyanakkor a kreativitás szempontjából izgalmas, semmihez sem hasonlító érzés volt.
Csaba, amikor már képben kerültél a hangszerrel, hogyan tudtad megőrizni, hogy a saját utadon, a saját gitárvilágodban maradj?

Ha valaki nem törekszik arra, hogy mindenáron utánozzon valakit és hangról-hangra mások által írt szólókat szólaltasson meg, akkor ez törvényszerűen alakul így, véleményem szerint. Kicsit olyan ez, mint a kézírás. Nincs két ember, aki egyformán ír, holott a betűket elvileg ugyanúgy tanuljuk. Ha hagyjuk, hogy a tanultak mellett az egyéniségünk ne vesszen el, akkor szükségszerűen kialakul a stílusunk. Nagyon sok zenét, nagyon sok gitárost  kell hallgatni, meg kell ismerkedni a nekünk tetsző technikákkal, de senkit nem jó teljesen leutánozni. És nem igazán értem azt sem, hogy gitárosok tömkelege képes betanulni brutális munkával és akarattal/gyakorlással Guthrie Govan/Petrucci/Steve Vai/Satriani stb. dalokat/szólókat, anélkül, hogy saját dalokkal próbálkozna, vagy ezeket a saját képére formálná. Én erre technikailag sem lennék képes, de nem is érdekel kicsit sem. Nekem többet ér, hogy bár technikailag inkább vagyok képzetlen, mint képzett, de akik ismernek,  azonnal kiszúrják, pl. egy sok-sok gitárost felvonultató közös projektből is, hogy mikor következek én. Lehet, hogy nagyképűen és ostobán hangzik, de ha választhatnék aközött, hogy saját dalaim vannak, vagy elfogadhatóan elnyomok egy Satriani nótát, gondolkodás nélkül előbbit választanám. Utóbbi talán nehezebb, előbbi viszont nekem értékesebb, ez lenne az önkifejezés lényege, - a „művészet” szót azért óvatosságból nem használnám. A profik persze mindkettőt tudják, de én ebbe a klubba soha nem lépek már be… Igen, van néhány feldolgozás is a videóim között, de messze elszakadva minden esetben az eredeti változattól. Így nekem belefér, hangról hangra eljátszva viszont értelmét veszti, ott az eredeti, azt kell meghallgatni.



A dalszerzés. El lehet határozni? Muszáj megélni? Beszélnél a dalszerzésről?

A dal jött, jön. Kopogtat belülről, hogy itt vagyok, én pedig ilyenkor nekiülök és addig nincs nyugalmam, amíg el nem készül, és fel nem veszem. Jellemzően nem riff/dallam ugrik be, bár ilyen is előfordul, hanem egy leküzdhetetlen vágy/érzés, hogy most azonnal csinálni kell. Nekiülök és jön. Aztán felveszek mindent, gitárokat, basszust, billentyűket, a dobot pedig megszerkesztem külön. Ezek konkrétan alvás nélküli napok. Volt olyan munkatársam pl. aki azonnal kiszúrta, hogy „Túrinak új dala van, mert fizikálisan és mentálisan nincs itt!” . Ez egy megváltozott tudatállapot, még ha igyekszek is uralkodni rajta. És ez megint csak nem arról szól, hogy ezek jó dalok vagy sem. Nem is szólnak igazán jól, nem lesz belőlük soha semmi, produkálnak majd jó esetben, maximum néhány ezres lejátszást az évek során, esetleg néhány kövér dislike minősítéssel, mert stúdió-és gitártechnikailag egyik sem tökéletes, de a történet lényege nem ez, nem erről szól.
Nekem ezek a dalok rendkívül fontosak, az életem (utazások, fájdalmak, örömök) nagyon fontos pillanatai úgy képben, mint zenében, és nyilván vállalhatónak is tartom őket, amúgy nem adnám közre nyilvánosan, de a lényegük, hogy tökéletesen, a legutolsó, talán nem is pontosan intonált hangig bennük vagyok. Nagyon örülök, és zavarba jövök (lásd most), ha más is elismerően nyilatkozik róla, de elsősorban nekem, a lelki békém miatt készülnek.
 
Csaba, zárásként. Beszélnél a terveidről?
 
A terveket illetően nagy és titkos vágyaim a zenével kapcsolatban nincsenek. Maradjon minden így még sokáig. Hangszereim, felszerelésem megvan, Vannak dalaim és szeretném, ha még születnének is újabbak. Tagja vagyok jelenleg egy zenekarnak, ahol nagyon élvezem, hogy többek között Gary Moore, Santana, Creedence, Tina Turner, Vaya Con Dios dalokat játszhatunk élőben. Mindenem megvan, tényleg. Gitár fanatikus voltam, vagyok és leszek is. Ez a világon az egyik legjobb dolog!



Csaba, nagyon köszönöm a beszélgetést, és nagyon sok sikert kívánok a továbbiakhoz.

Köszönöm.

https://www.facebook.com/csaba.turi.14

Galéria

Megjegyzések

Vincze László basszusgitáros, Front zenekar

Hendrix project