Utasi András gitáros, Cool Head Klan

Utasi András gitáros, Cool Head Klan. András a magyar rockzene egy olyan zenekarában gitározik, ahol a maximális technikai tudás, és a maximális tisztelete a gitárnak, kötelező tulajdonságoknak kell lenni. Egy olyan örökséget kell tovább vinnie, ami - mégha szigorúan is hangzik – komoly felelősséggel jár. András játékának minden pillanata megfelelt ezeknek a kritériumoknak, és azt kell mondanom, hogy általa kiváló kezekbe került a CHK örökség.

András, tisztelettel köszöntelek az oldalon, és nem tudom nem ezzel kezdeni a beszélgetést, de döbbenetes magabiztosság árad belőled a színpadon. Szinte húzza az egész zenekart. Hogyan látod, mi kell ahhoz, hogy egy zenész, egy gitáros rendelkezzen ezzel a tulajdonsággal?

Először is szeretném megköszönni a megkeresést és nagy szeretettel üdvözlöm az oldal olvasóit. Kérdésedre válaszolva, a magabiztosság esszenciája egy igazán összetett oldat, ha az előadóművész ténylegesen hiteles akar maradni. Ebből nehéz lenne kiemelni egy-egy motívumot, úgyhogy inkább a saját motivációmról szólnék pár szót. Az én véleményem szerint egy jó rockegyüttes nem csupán „AZ ÉNEKES plusz pár HÁTTÉRZENÉSZ”. Egy színpadi produkciót a teljes zenekar munkája, megjelenése, a tagok közti összhang és az egyéni teljesítmények egymásra, illetve a közönségre gyakorolt hatása egyaránt befolyásol. Ebben a gépezetben minden résztvevő ugyanannyira fontos szerepet tölt be, így nem árt tanulmányozni, hogyan működik mindez a nagyoknál. A magam részéről elárulom, hogy hatalmas Iron Maiden fan vagyok, és a szuggesztív színpadi jelenlétet náluk láttam először. Ott aztán tényleg teljesen mindegy, hogy éppen melyik tag áll előtted színpadon, Te egyszerűen le vagy taglózva és nincs más dolgod, mint élvezni a komplett produkciót. A színpadon jómagam is a maximális „jelenlétre” törekszem, igyekszem hatással lenni a koncertlátogatóra. Bár elmondhatnám magamról, hogy már guru vagyok és ez mindig sikerül, de sajnos nem mindig… és talán éppen az a legfontosabb összetevője a jó oldatnak, hogy ha nem is mindig sikerül, a motiváció akkor sem változik és a legközelebbi koncertkezdésnél ugyanúgy kirontok, ugyanúgy odadobom magam és mindent megteszek annak érdekében, hogy a végén azzal a tudattal jöjjek le a színpadról, hogy a közönség itt helyben sokkal többet kapott, mintha mindezt egy laptop monitorján nézte volna végig, egy mobillal készített felvételen.

Akkor most beszéljünk Utasi Andrásról!

Szüleim 4. gyermekeként láttam meg a napvilágot, Budapesten. Mivel nem zenész családba születtem, így sajnos nem kezdhettem el már ovis koromban, de talán nem is szeretném ennyire ezt az életvitelt, ha nem úgy alakult volna minden, ahogy alakult. Az igaz történet a következő: általános iskolás koromban egy szép napos délelőtt a haverommal elmélkedve az élet nagy dolgain, egyszer csak felmerült a nagy kérdés: „-Felmenjünk a Gellért-hegyre, vagy alapítsunk rock zenekart?”. Én mondtam, hogy jó az idő menjünk a hegyre, de a haverom akarata erősebb volt. A bátyámnak volt otthon egy akusztikus gitárja, így én lettem a gitáros, a haver meg az énekes. Aztán persze nem ment neki, így én lettem az énekes is, de ezt a szálat annyira nem erőltettem sokáig, így maradt a gitár. Szerencsére a szüleimnek annyira nem tetszett az a zaj, amit akkoriban produkáltunk, hogy nagyon hamar vettek nekem egy elektromos gitárt, hátha gyorsabban megtanulok bánni vele és bíztak benne, hogy az majd talán jobb lesz nekik is. Bár nekik nem lett jobb, de én annyira beleszerettem ebbe a műfajba, hogy bizony napi 8 órán át gyakoroltam. Úgy néztem a tévét, úgy feküdtem az ágyon, alig vártam, hogy hazaérjek a suliból, már nyakamban is volt a gitár és pengettem egyfolytában. Kimondottan szerencsésnek vallom magam, hiszen elképesztően jó zenészekkel és hihetetlen énekesekkel dolgozhattam és dolgozom jelenleg is együtt.

Komponáltam, és álmodoztam arról, hogy majd, ha felnőtt leszek, akkor 3 műszakot is bevállalok a szénbányában, hogy vehessek végre egy igazán jó gitárt. Na, jó. Igazából még tanulni sem akartam, csak a zene érdekelt, de a szüleim nem hagyták, hogy ott hagyjam a középiskolát. A suli után rengeteg zenekarral próbálkoztam, akkoriban alapítottam a Meridian nevű progresszív rock bandát, ami egy ideig nagyon népszerű is volt, de végül mégsem ment a közös munka. Amúgy az ország egyik legfantasztikusabb hangú énekese, Kiss Zoli (Iron Maidnem, Ego Project, Age of Nemesis stb.), először a Meridianban mutatkozott be énekesként. Azelőtt gitáros volt és mellette vokálozott a saját bandájában. Eleinte nem is igazán szeretett színpadra lépni a gitárja nélkül, aztán szerencsére megszerette. A Meridian másik szólógitárosával, Lovas Janival még ezután is összefonódott az életem, hiszen együtt játszottunk később Mr.Basary (ex-Kormorán, ex-Örökség, Attila Fiai Társulat) zenekarában, valamint éveken át együtt dolgoztunk a Pandora zenekarban, ami az egyik legsikeresebb hazai rockzenekar volt akkoriban. Innen lett aztán ismert Kálmán Gyuri (ex-Dinamit, B52, Triász) is, aki szintén egy fantasztikus torkú énekes. Azonnal felismered a hangját és olyan dinamikával énekel, hogy leszakítja a fejedet. Ezután az egykori P.Box alapító, szövegíró Csiga Sándor zenekarában, a Black Boxban három évet muzsikáltam olyan énekesek mellett, mint Ráduly Levente (Szkítia, Pannonikum, Vazúl vére) valamint Gamsz Árpád (Mobilmánia, Avenford). Korábban alkalmam nyílt együtt zenélni többek közt a legendás Tunyogi Péterrel, Varga Miklóssal, Sáfár Öcsivel, Kékesi Bajnok Lászlóval, Donászy Tibivel stb., jelenleg pedig Molics Zsolt zenekarában gitározom, akit szintén nem kell bemutatni, hiszen Ő jelen van a hazai heavy metál születése óta és remélem, hogy még nagyon sok éven át élvezheti a hangját a közönség.

András, szigorúan a rockzene, vagy akár a játék technika, vagy akár a hangzás területein azért más műfajok, stílusok is megjelenhetnek nálad?

Meg is jelentek. Bár alapjában véve metált kedvelő gitáros vagyok, mégis éveken át rock zenekarokban játszottam, volt pár évem az In Signum zenekarban, ahol dark-pop-rock műfajban mozogtam, és bizony nagy reményekkel hoztam világra 2014-ben a Rose ’n Trogers nevű formációt, ahol meg kifejezetten pop slágereket öltöztettünk rock köntösbe. Az első igazán metál banda a Rebel volt 2016-ban. Aztán jött a Cool Head Klan, aminek, ha megnézed a jelenlegi turné repertoárját, akkor az önmagában megadja a választ a kérdésedre. Heavy metal, hard rock, punk, nemzeti vonal, folk rock és még sorolhatnám a CHK különböző zenei korszakait. Valamint megemlíteném, hogy a szólóalbumomon komolyzenei és barokk motívumok is fellelhetőek.

Egy szubjektív véleményt, ha lehetne! Mekkora perspektívát látsz a magyar rockzenében? Nyilván beleértem a saját helyzeted!

A kérdésedet, ha megengeded, akkor három összetevőre, eltérő nézőpontokra bontva, mégis a saját értelmezésem szerint válaszolnám meg. Van egyszer a célközönség, majd ott vannak a rendezvényszervezők, és természetesen maga a zenész, ez esetben jómagam. Elsőként nézzünk szembe egy világméretű problémával: ücsörög emberünk otthon a kanapén, és bámulja a monitort. Az interneten bármilyen zenei albumhoz hozzáfér, bármelyik zenekar koncertjét megnézheti, fel sem fogható az a zenemennyiség, amiből Ő kedvére válogathat. Régen, hogy örültünk volna ilyen lehetőségeknek, el sem hiszem, hiszen ez egy igazán szuper dolog, de azért sajnos vannak mellékhatásai, amiből egyet most kiemelnék. Az elértéktelenedés. Nem könnyű feladat kirángatni otthonról és elvinni koncertre valakit, aki talán sohasem volt képes valódi értékeket megbecsülni, körbejárni egy művészeti alkotást, vagy akár élvezni egy élőzenei koncertet. Ő valószínűleg fel sem ismeri az igazi tehetséget, vagy akár a valódi szépségeket, mégis meg kell valahogy győzni arról, hogy valamivel több lehet, és tényleg megérné neki elmenni egy valódi koncertre. Persze általában a zenész nem marketing szakember, így a termékét nagykereskedőkön keresztül juttatja el a célközönséghez. Ők a menedzserek, rendezvény- és koncertszervezők stb. Itt hiába közös a cél, annyira erősek az egyéni érdekek is, hogy gyakran sajnos ellentétes pólusok találkoznak egymással.

Világ életemben zenélésből akartam élni, dalokat, lemezeket írni, koncertezni, turnézni, adni valamit magamból az embereknek, egyáltalán a művészetnek, a világnak, az utókornak, de attól, hogy valaki annyira szereti a munkáját, hogy azt akár ingyen is csinálná, ezt mégsem várhatja el tőle senki. Az egyensúlyra szükség van, ezt egyszerűen tudomásul kell venni és kész. Viccesen szoktuk Molics Zsoltival egymás közt mondogatni, hogy „minket átvertek ezzel a metál zenével”. Szóval ahelyett, hogy most megfejteném a világegyetem nagy rejtélyeit, inkább kivágom magam és azt felelem, hogy szeretek zenélni, imádok színpadon lenni, szeretném jól csinálni azt, amit csinálok de azt az elvet vallom, hogy aminek nincs ára, annak nincs értéke.

Kikerülhetetlen kérdés, a „rigs run - down”! Döbbenet energia jön a gitárodból! Mit kell tudnunk a „vas” -ról?

Ha lerántom a leplet, meg fogsz lepődni. Mindkét tábornak csalódást szoktam okozni: azoknak is, akik látják, hogy mit viszek fel a színpadra és azoknak is, akik meghallják és csak azután nézik meg, hogy mi szól a színpadon! Évek óta egy Line6 Spider III kombót használok a saját, beépített torzítójával. A basszust és a magasat letekerem, a közepet pedig csutkára fel, a többi effekt nincs nálam kihasználva. A Line6 valódi titka, a minimál beállításban rejlik. Gitárokat tekintve fanatikus Ibanez megszállott vagyok. Jelenleg is 2 Ibanez-el turnézom, az egyikben Dimarzio Evolution, a másikban Seymour Duncan pick-up gondoskodik a hangzásról, a többi pedig már a kézben van.

Tudnál tanácsot adni, hogyan kellene összeállítani, nyilván az anyagi és a minőség tekintetében is egy használható cuccot? Melyek legyenek az első lépések?

Tudod, Én egy ilyen hűséges zenész típus vagyok, ami bevált, amellett kitartok. Az én tanácsadásom nem a különböző márkák és típusok alapos, naprakész ismeretén alapszik, csupán a saját tapasztalásaimon. Én azért döntöttem az Ibanez mellett, mert ehhez fogható kényelmet nem tapasztaltam más hangszer márkák esetén. Vékony a nyak, gyönyörű, karcsú a test, a karrendszer megbízható, villámgyorsan lehet húrt cserélni (ez az egyik legfontosabb számomra). Tehát először is azt kell eldöntenünk, hogy mit várunk a hangszertől. Sokan a vastagabb nyakú hangszereket szeretik, mint pl. a Gibson, aminek a hangzása is sokkal teltebb, tömörebb. Sokan a Fender-re esküsznek, de abból nagyon nehéz igazán jó hangszert lekapni a futószalagról. Ráadásul ezek a típusok gyárilag nem is igazán vannak ellátva karrendszerrel és a húrozásuk is a testen keresztül történik, amit én nem tartok előnynek. Persze Dave Murray (Iron Maiden) gitárkészletében ott vannak a Floyd Rose karos Fender Strato-k, tehát végül is módosítás útján bármi elérhető, - mint mondtam - azt kell tudnunk, hogy mit várunk el a hangszertől. Erősítőnél ugyanez a helyzet. Korábban Marshall tornyot használtam, aminek a szállítása elég macerás - a ládát meg sem tudtam egyedül emelni -, ráadásul a Marshallnak van egy számomra kellemetlen, visító éles hangzása. Kényelmi okból váltottam kombóra és elsősorban a teljesítmény miatt választottam annak idején a Line6 III-t.

András, ha már a tanácsoknál tartunk. Alapkérdés. Gyakorlás. Technikai fejlődés és a zenei fantázia, látókör kiterjesztésének kérdései következzenek!

Több különböző taktikát kipróbáltam életem folyamán. Régen volt, hogy éveken át nem hallgattam meg zenéket, csak, ami elkerülhetetlen volt. Ezzel próbáltam meg a saját zenei világomat megtalálni és alakítgatni, ügyelve arra, hogy ne befolyásolja azt külső tényező. Persze ez amennyire jót tesz az egyéniségnek, annyira korlátozza is a fejlődést. Manapság pont ennek az ellenkezőjét csinálom. Gyakorlás során gyakran a neten elindítok különböző zenéket és azokra improvizálgatok, szólamokat találok ki, egyszóval keresem a saját stílusomat az éppen aktuális műfajban. Talán ez lehet a titok, hogy miután lejátszol egy már megírt témát, utána egyből keresed is rá a harmóniákat, szólamokat, majd, ha ezek megvannak, akkor ugyanarra a dalra tolsz egy jó kis szólót is, majd jöhet a következő dal. Ez egyben gyakorlás, önfejlesztés, stílusformálás és technikai gyakorlat is. 

Végezetül, de messze nem utolsó sorban. Beszélhetnénk a terveidről?

Az idei évem első felében szinte minden időmet a második szólóalbumom felvételeivel töltöttem, ami egy meglehetősen komplex, instrumentális zenei krónika lett. Az album írása közben, pihenésképpen újrajátszottam az első szólóalbumom dalait is, ami még 2010-ben jelent meg „Morpheus játéka” címmel, de annak a hangzásával azóta sem voltam kibékülve, így szükségesnek tartom újra elkészíteni. Nem egyszerű dolog manapság még énekes zenét sem elfogadtatni a közönséggel, ezt tudom, de mégis megpróbálkozom vele, mert úgy érzem, hogy a második album azokat is megérinti majd, akik kevésbé nyitottak egy rockgitáros szólóalbumára. Azért is ezt gondolom, mert bár egyfajta életműként tekintek most az anyagra, mégsem a virtuozitásra fektettem a hangsúlyt, hanem a változatos és érdekes témák sokaságára, a fülbemászó dallamfutamokra, különös harmóniákra és a zene emocionális hatására. Izgatottan várom már a megjelenést és a fogadtatást, de jelenleg még a keverési munkálatok zajlanak, és remélhetőleg jövőre találok majd kiadót is hozzá. A két instrumentális album mellett tervben van egy énekes lemez is, aminek a nagy része már készen van, valamint több, kisebb projektben is benne vagyok, amik jelenleg még nem publikusak, de hamarosan minden kiderül!

Nagyon köszönöm a beszélgetést, és nagyon sok sikert kívánok neked!

Köszönöm