Szabó Gila Ádám. Had mutassak be egy kiváló magyar gitárost, a Felvidékről. Szóval, amikor ilyen tehetséges embereket ismerhetek meg, mindig arra gondolok, hogy van értelme az oldalnak, büszke vagyok rá, hogy megjelenhetett nálunk ez az interjú. Szia, Ádám, nagy tisztelettel üdvözöllek a Gitárvilág.hu oldalon. ”Enough cash”. Itt olyan gitározást hallani, látni, ami szerintem párját ritkítja. Minden hang a helyén és egyszerűen üt a játék. Beszélnél arról az útról, ami ide vezette a gitárjátékod?
Szia, Udy. Köszönöm a felkérést. A történet 3 éves koromban kezdődött, amikor hegedülni kezdtem. 4 éves koromban szüleim beírattak zeneiskolába, mivel állandóan énekeltem és dobolgattam a konyhaasztalunkon. Felvettek, viszont csak 5 éves koromtól járhattam órákra, azzal a feltétellel, hogy ha addig megtanulok olvasni. Viszont az alatt az egy év alatt szüleim rábeszéltek a zongorára, mivel hát az egy fajta „alaphangszer”. Művészeti előkészítőbe jártam, majd elvégeztem a 8 éves zeneiskolát. Azt hiszem, 11 éves lehettem, amikor először gitárt fogtam a kezembe. Az alapokat egy helyi oktatótól tanultam, megtanultam a helyes kéztartásokat, a hangokat a fogólapon, ezután már minden könnyebben ment, ugyanis előkaptam a zongora-kottáimat és azokat próbáltam eljátszani gitáron. Mikor a hangok már ültek, próbáltam rájönni, hogy hogyan kellene legatoban játszani, illetve próbáltam odafigyelni a kották fölötti jelzésekre. Ebben az időszakban kezdtem el járni párhuzamosan opera-énekre - majd énekversenyekre- illetve klasszikus-gitárra, ahol nagy kedvenceim gitárra átirt dalait, játszhattam, mint például J.S. Bachot. Hála szüleimnek, akik sosem szóltak rám, hogy ne csörögjek, ne hangoskodjak, és mindenben támogattak, (a színjeles 8 éves gimnáziumi bizonyítványok ellenében) így kikerülhettem Angliába, Bathba az International Guitar Festivalra, ahol a neves Martin Gouldingtól tanulhattam. Erről a fesztiválról azt kell tudni, hogy naponta kötelezően 8 órát gyakorolsz olyan csoportokban, amelyekbe a világ minden tájáról érkezett fanatikus zenészek kerültek be. A végén pedig egy zárókoncert keretén belül minden csoport feláll a színpadra, a színpadon fönn van vagy 40 gitárkombó, illetve egy kiváló, professzionális ritmusszekció. Két dalt játszottunk, az egyikben minden gitáros szólózott, a másikban (Joe Satriani – Summer song) pedig én kaptam azt a megtiszteltetést, hogy én játsszak egyedül egy saját szólót. A basszusgitáros pedig Stu Hamm volt (aki éveken át zenélt együtt Satrianival). Ez egy felejthetetlen élmény volt számomra.
Lehet ezt tanulni, vagy ez a stílus teljesen belűről fakad?
Szerintem, kell tanulni. Legalábbis egy bizonyos szintig, amíg az szabadságot ad. A hangnemekkel például nagyon képben kell lenni, illetve sok más alap dolgot szerintem mindenkinek meg kellene tanulnia. Például a technikákat is a legjobb képzett tanártól elsajátítani, olyantól, aki imádja a hangszerét, ért a nyelvén és rászól az emberre, ha nem igyekszik. Viszont szerintem a sok technika megismerése és elsajátítása nem mindig jelent jót. Tudni kell megállni. Az a tapasztalatom, hogy sok gitáros ezekben gondolkodik, nem pedig hangokban, melódiákban, hanem arpeggiokat, tappingeket akarnak játszani. Ezek pedig csak a kifejezésmód eszközei, nem maga a kifejeznivaló. A másik kérdés, ami talán picit filozofikus, eldöntendő, hogy én most gitáros, vagy pedig zenész akarok –e lenni, aki gitáron fejezi ki magát. Gyakran látom és érzékelem, hogy rengeteg gitáros túljátssza a riffeket, arra várva, hogy ha majd eljön a szóló-rész, majd ő megmutatja mindenkinek. Ilyenkor természetesen meg lehet villogtatni a technikai tudást, a gyorsaságot, stb... Ez valahogy engem sosem vonzott igazán. Nálam az elsődleges a hangszerek közötti kapcsolat, az összjáték. Néha egy dobos keverésnek, vagy egy darab basszus- slappnek jobban tudok örülni, mint egy egész gitárszólónak, természetesen, ha jókor van jó helyen. Lényeg a zeneiség és az alázat.
Lehet, hogy egy kicsit furcsán hangzik, amit mondok, de valamilyen szinten, a szólód a szólógitározás alaptémáiból épül fel. Technikailag sokak tudják ezt. Azonban ami engem teljesen lenyűgözött, hogy nálad ez mégis máshogy jön le. Tele van tartalommal, lélekkel és élettel! Jól látom ezt?
Ennél szebb bókokat, szerintem egy „zenész” nem kaphat. Nagyon köszönöm. Szerintem, ha valaki gitározni tanul, az első 2-3 évben igazán effektív, akkor rengeteg új és érdekes dolgot lehet megtanulni. Ezek később szabadságot adhatnak, de le is korlátozhatják az embert, mint azt már mondtam. Legyünk zenészek. A zene pedig mondhatni stúdiós-hangtechnikai nyelven- egy konverter az érzések és a külvilág között. Melynél nem bitmélységről, hanem hangszeres tudásról beszélhetünk. Minél alaposabb, annál részletgazdagabban kivetődhetnek ezek az érzések a külvilág fülei és agyai számára. Ez az elmélet, most fogalmazódott meg bennem először, így remélem, nem írtam túl nagy balgaságot.
Ádám, talán az első kérdésnek illett volna feltennem, de a gitározásod hatására meg kellett kerülnöm. Akkor jöhet az alapkérdés, beszélnél magadról?
20. életévemet töltöttem be decemberben. A 4 éves általános után 8 éves gimnáziumba mentem, amit sikeresen, kitüntetetten végeztem el. Ugyanis nálunk, a családban, kialakult egy tézis, egy alapgondolat, hogy legyek a gimnáziumi éveim alatt kitüntetett-azaz jeles, ha a színjeles a vége felé már kevésbé akart sikerülni, de igyekeztem magántanárokhoz járni, hogy ez összejöhessen, s így senki és semmi se állhasson a zene és én közém. 16 éves koromban megtámadta a jobb lapockámat egy rosszindulatú daganat. De szerencsémre ezt sikeresen el tudták még időben távolítani a pozsonyi onkológiai intézetben. Hála szüleimnek, neves orvosok műthettek meg és gondoskodhattak rólam a kórházban eltöltött idő alatt, ahol megéltem azt, hogy a szobatársam mellettem halt meg, én pedig tehetetlen voltam a frissen összevarrt sebek miatt. Pozsony mellett van egy Mária-kegyhely, ahová szüleim egy kétnyelvű (magyar-szlovák) kőtáblát helyeztek el azzal a felirattal, hogy „Fiam gyógyulásáért. Za uzdravenie môjho syna.” Ennek hála átértékelhettem az életemet és egy új értékrendet, alakíthattam ki fejemben. Mégpedig, hogy nem szabad elpocsékolnunk a „tálentumokat”, amiket kaptunk. Valamint célomnak kitűztem, hogy meg kell köszönnöm mindent a szüleimnek, amíg itt lehetek, és amíg megtehetem. Így írtam az Anyukámhoz című szerzeményemet, amit 4 év után újra föl szeretnék venni jobb minőségben és pontosan úgy, ahogy az megszületett anno, miután felébredtem a beavatkozás után és az óra kattogásának ritmusára született meg a dallam. De félre a szomorú témát! Jelenemről pedig annyit mondhatnék, hogy másodikos egyetemista vagyok, és jogot hallgatok.
Egy ilyen kaliberű gitárosnak milyen lehetőségei vannak a Felvidéken?
Kevés. Nullaközeli. Ezért is vagyok joghallgató. Na meg eleve nem szokásom magamat reklámozni, inkább jegyezzék meg a dalokat, amiket írok, mint a nevemet, az kevésbé lényeges számomra.
Térjünk rá a hangszerekre. Beszélnél részletesebben a gitárjaidról?
Na végre! Ez a kedvenc témám. Mint általában minden elvetemült, mániákus gitárosnak. Van, hogy havonta adok, veszek, cserélek gitárokat, vagy épp erősítőket, pedálokat. Jelenleg az „első számú” gitárom egy 1992-es Lojzo Krajíček által készített Les Paul. Azért készült el a hangszer, mivel akkoriban hozzá tudott jutni a gitárfaragó-mester egy nagyon jó minőségű kubai mahagónihoz, amiből a hangszer nagy része készült. Továbbá van egy, felturbózott, még Koreában gyártott Epiphone Les Paul Customom EMG hangszedőkkel, illetve a testen és a nyakon kívül minden ki lett rajta cserélve. Ő az én legelső jobbnak számítható gitárom. Hat éven keresztül naponta játszottam rajta néhány órácskát. Továbbá egy Hawai szigetéről származó üreges testű telecaster tulajdonosa is vagyok. Szintén mester-gitár, a teste koa és mocsári kőris keveréke. Illetve a napokban jutott hozzám egy kiváló minőségű telecaster, amit a neves Sivčák-mester rakott össze AAA minőségű mocsári kőris és AAA minőségű juharfából. A gitárjaim nagy részét elkótyavetyéltem, ezekhez is nagyon nagy szerencsével tudtam csak hozzájutni.
Bárhogy lehet gitározni, de ha nem szól jól a hangszer, akkor az egész nem ér semmit. Mennyire vagy kísérletező ezen a téren?
Gondolom, nem okozok meglepetést, ha azt mondom, hogy kísérletező típus vagyok. Az új Sivčák telémen Joe Barden nyaki hangszedő van és egy Bare Knuckle bridge humbucker, valamint aktív elektronika van beleépítve, így egy kis kapcsolóval +10 dB-el tudom megnyomni a jelet. A hawai telecasteremben Bare Knuckle single-coilok vannak, meglepetésképpen a zöld ’92-es Les Paulom-ban is ugyanettől a cégtől van egy humbuckerem hídnál és egy humbucker nagyságú P90-esem nyaknál.
Erősítők?
Újabb kótyavetye történet. Ezeknél a tranzakcióknál nagy előnyben vagyok, ugyanis párhuzamosan töltöm időm nagy részét magyar, cseh és szlovák fórumokon, online bazárokban. Valamint a napi sajtóban figyelem az árfolyamok változását, így mindig tudom, hogy milyen ország eladó hangszerei közt kell keresgélnem. Ha rábukkanok valamire, képes vagyok már aznap felülni a vonatra és lebonyolítani az üzletet. Így került hozzám egy ’94ben gyártott Mesa Dual Rectifier Voodoo Platinum modifikációval. Átnézettem, rendbe rakattam és kegyetlenül bitang hangja, van. Egy 412-es és egy 212-es Orange ládát hajtok meg vele. Minden próbán újra és újra rájövök, hogy mi az élet értelme és mi az igazi boldogság.
Pedálok?
Gondolom nem ismeretlen a gitárosok számára az, mikor az „egyes” pedálokról átvált multira, majd vissza, majd újra multi. Na ez nálam is megvolt. Most úgy néz ki a pedalboardom, hogy a Line6 Relay G50es adóvevőmből a jel egy Korg hangolóba vezet, onnan egy Morley Bad Horsie 2-es wah pedálba, abból egy Artec volume pedálba, majd egy Boss SD-2esbe, onnan a Maxon od808ba, majd Boss CE-2 chorus (Monte Allums modifikációval), abból az Artec Analog Delaybe és végül egy Boss BF-2-es flanger zárja a jelet.
Ádám, mi a helyzet a zenekarokkal?
2004 tavaszán megalapítottam az Előtag nevű formációt Galántán. A mai napig koncertezünk Szlovákia szerte klubokban és fesztiválokon. Hárman vagyunk, saját felfogású metalosabb rock’n rollt játszunk, ahol szeretünk megszólaltatni kevésbé megszokott harmóniákat. Itt én vagyok a zeneszerző és a dalszövegíró. Gyakorlatilag az egész serdülőkoromat végigkísérte, együtt nőttünk fel a zenekarral. Az új zenekarom pedig a Storyum, ahová Janik Joe szervezett be engem. Egy éves a zenekar. Ez alatt az idő alatt rögzítettünk egy albumot Insomnia címmel a kiváló Denevér stúdióban és a Hammer Records gondozásában meg is jelenhetett a hanghordozónk országszerte, illetve Szlovákiában is. Azt hiszem, büszkélkedhetek azzal is, hogy kell új „adagot” nyomni a CD-ből, mivel váratlan módon az 1000 darab villámgyorsan elkelt, amit megmondom őszintén, mi sem vártunk. De nagyon jól esik és örülünk neki. Főleg, hogy nemzetközi visszhangja van már a lemeznek (olasz lemezkritika, illetve orosz, finn és chilei fájlmegosztó portálokon keresztül is terjed az anyag. Nem tudom, ki ezért a felelős, talán szomorkodnunk is kéne, de mi megtiszteltetésnek vesszük ezt.) Ez olyan érzést tud generálni az emberben, hogy talán mégsem csinálja hiába. Szeretnénk a nyáron Európa szerte fesztiválozni és koncertezni, melyeket Boltsek Andrea intéz a zenekar nevében, ugyanis nagy büszkeséggel mondhatom el, hogy ő a mi főmenedzserünk.
Hallhatnánk a terveidről?
Szeretnék játszani. Koncertezni, és sosem szeretnék kifogyni az ötletekből. Az utóbbi 1-2 évben nagyon elkezdett érdekelni a stúdiós hangtechnika. Vizsgaidőszakokon kívül, folyton az ehhez kapcsolódó irodalmakat bújom, illetve szeretnék a közeljövőben pár angliai és amerikai online kurzust is elvégezni. Ha minden a tervek szerint alakulhatna, az a jövőképem és az álmom, hogy sikeresen befejezzem a jogi tanulmányaimat, létrehozzak egy profi hangstúdiót, ahol a minőségi felvétel mellett tudnám biztosítani a jogi védelmet is a zenekaroknak. És természetesen szeretnék rengeteget koncertezni, és sok-sok mosolygó, és bólogató fejet látni a színpadról.
Ádám, nagyon köszönöm a beszélgetést, és nagyon sok sikert kívánok, és hogy elérd a kitűzött céljaid.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése