2012. szeptember 21., péntek

Lee Olivér

Lee Olivér, Cry Free. Olivér gitárjátékát hallgatva az jut az eszembe, hogy micsoda szabadságot tud adni egy Stratocaster a gitárosnak. Bizony ezzel a zenei szabadsággal csak az tud élni, aki erre született. Olivér játéka tökéletes bizonyítékkal szolgál a fenti megállapításra. Olivér, tisztelettel üdvözöllek az oldalon. Nem tagadom, talán a nagy elődök nyomán, de egy kicsit elfogult vagyok a Fender Stratocaster iránt. Mintha ezt a gitárt neked találták volna ki. Mi vezetett téged a Fenderek világába?

Mindenek előtt nagyon köszönöm a lehetőséget! Azért szeretem amikor kérdeznek, mert így elgondolkozom olyan dolgokon. amiken alapvetően nem szoktam, illetve előjönnek régi emlékek. A Stratocastert kissé tudattalanul (és tudatlanul) választottam. Amikor tizenéves voltam, rögtön ezekbe a modellekbe szerettem bele. Tony Bacon gitárkönyvében azonnal egy kék és egy fehér Stratot néztem ki. A mai napig emlékszem, hogy hevesebben kezdett verni a szívem. Nem voltak kétségeim. Azóta persze sokféle gitárt kipróbáltam, megvettem, de a legtöbbet talán még mindig a Stratocasteren játszom. Azért nem vagyok elvakult, nagyon szeretem a Les Paulokat, Telecastereket, mindenféle gitárt. Babos Gyuszi bácsinak volt egy számomra kedves gondolata, miszerint minden hangszer úgy szól, ahogy szólnak hozzá. Több gitáromat emiatt adtam el. 

Nos, most kanyarodjunk vissza ahhoz a kérdéshez, amit kötelező feltenni, de a játékod hallva, látva csak kibukott belőlem az első. Olivér beszélnél magadról pár szóban?

Magyar és kínai szülők gyermekeként születtem Budapesten, a szüleim Etiópiában ismerték meg egymást. Noha a családban senki sem muzsikált komolyabban, anya révén sok zene vett körbe gyerekkoromban. Ő iratott be gitározni is a helyi zeneiskolába. A muzsika mindig elbűvölt, a gitárt is imádtam, de gyerekkoromban is akkor játszottam, gyakoroltam, amikor jól esett. Ez akkor még lényegesen ritkább alkalom volt, mint ma, ráadásul a szolfézs órákat egészen messziről elkerültem, így a zeneiskolát 13-14 évesen abbahagytam. Amikor a rockzene megérkezett az életembe, úgy éreztem, hogy nincs más választásom, muszáj gitároznom. 15 évesen újrakezdtem autodidaktaként, majd magánórákat vettem Kállai Jancsitól és Lukács Petától. Az érettségi után a Műszaki Egyetem és a Kőbányai Zenei Stúdió diákja voltam egészen két hétig. Villamosmérnöknek nem tudtam magam elképzelni, így Tóth János Rudolf, id. Tornóczky Ferenc és Babos Gyula tanítványaként fejleszthettem a fülem és a kezem. Nagyon hálás vagyok, mert sokféle impulzus ért. Számos zenekarban, sok helyen játszhattam jó emberekkel! Sokan a Cry Free-ből ismernek, akikkel Jon Lord zenekaraként turnézhattunk szerte Európában. Mások a 2010-es "ujgitaros.hu- Az év legjobb új gitárosa" eseményről, az Ütött-kopott angyal trióból(Tóth János Rudolf, Fejér Simon és én), vagy a Kállay- Saunders Andrással való munkáimról ismerhetnek. Évek óta tanítok is, mostanában elindítottuk a Kollektív-Alternatív Zeneműhelyt Budaörsön, aminek a keretein belül tanítok is és nagyon szeretem!



Tudtommal a Kőbányai Zenei Stúdióban tanultál. Hatások mindig érik az embert, de ez gondolom a zenei egyéniség rovására, nem mehet. Mennyire engedted, hogy befolyásolja az iskola a saját gitárvilágod kialakulását? Természetesen itt pozitív irányra is gondolok! 

Én azért úgy gondolom, hogy az iskola bizony mehet a zenei egyéniség rovására. Muzsikálni megtanítani szerintem senkit sem lehet. Tapasztalatokat cserélni, utat mutatni inkább. Nagyon hálás vagyok a tanáraimnak, mert kivétel nélkül a saját hangot, saját zenét támogatták a velük töltött idő alatt. Nem erőszakoskodtak dogmákkal. Az iskola befejezésekor sok tanár elmondja, hogy "Na és most felejts el mindent!" Ha az ember jár zeneiskolába, akkor talán a legfontosabb
lecke ez. Rengeteget köszönhetek Kőbányának, minden szempontból. Egyértelmű, hogy az ember szerez egy hangszeres biztonságot, fejlődik a füle stb. Számomra a legtöbbet azonban mégis az jelentette, hogy láthattam idősebb muzsikusok hozzáállását a zenéhez/élethez, tanulhattam a példájukból, gondolkozhattam azon, hogy hogy érdemes, vagy akár hogy nem érdemes csinálni ezt az egészet.

A Cry Free  HYPERLINK "http://www.cryfree.hu/" http://www.cryfree.hu/ Deep Purple Cover Band. Hajlamos vagyok egy zenekart a gitáros alapján megítélni, ami talán a hibám is. Ami nagyon megfogott, hogy Blackmore játéka, és nem utolsó sorban viselkedése, nincs hatással a játékodra. Teljesen egyedi a játékod, még ha a Deep Purple van is a háttérben. Ez nem egyszerű dolog, szerintem. Mi a véleményed erről?

Nagyon örülök és köszönöm, ha így látod a dolgokat. Igyekszem a magam módján játszani mindig, mindent, nekem így természetes, így esik jól. Persze a mai napig meghallgatok Deep Purple felvételeket, mert sok-sok csodát lehet felfedezni évekkel később is! A legfontosabb, amit tanultam tőlük- főleg Jon Lord-tól az együtt töltött idő során-, az az attitűd, amivel élnek és játszanak. Elképesztő muzsikusok, csak tanulni lehet tőlük. Én azonban nem vagyok Ritchie Blackmore, belőle csak egy van. És félreértés ne essék,  de belőlem is csak egy van, ezért inkább a saját dolgommal foglalkozom. Szeretném, ha tényleg nem értené félre ezt senki sem. Mindenkiből csak egy van. Persze hatással vagyunk egymásra, de azért szép ez az egyediség és én igyekszem mindent a magam módján csinálni úgy, hogy jól essék.

Olivér én nem szeretem sem hangszerekkel, erősítőkkel, és végkép nem zenészekkel kapcsolatban a jó vagy rossz kifejezéseket használni, hanem maradok, a tetszik, nem tetszik szavaknál. Hallottam már Stratocaster-eket is szólni teljesen idegenül a fülemnek, azonban a Te gitárhangod hihetetlen ott van. Forduljunk akkor a gitárjaid felé!  

A szívem egyik csücske az akusztikus gitárom, egy Furch Durango modell. Nem is tudom már hányszor tört ripityára, de a Tóth Zoli mindig megcsinálta. Rengeteget foglalkozom akusztikus zenével, hű társam ez a gitár. Minden helyzetben megállta a helyét, pedig a legolcsóbb Furch modell. Akkor még olcsóbb volt, amikor vettem... Van egy fehér American Series Stratocasterem és egy jobbkezes 70s reissue Stratocasterem. Talán mostanában az utóbbi a kedvencem, hihetetlen sokat kapok ettől a hangszertől. Korábban említettem, hogy azért nem vagyok elvakult Stratocaster-őrült. Ugyanennyire rajongok a Japán 60s reissue Telecasteremét és a Duesenberg Starplayer Special gitáromért! A balkezességben az a jó, hogy nem veszek össze-vissza gitárokat. Amit megveszek azok már örökre velem maradnak! Nemrégiben hatalmas megtiszteltetés ért. Felhívott egy Váradi Peti nevű hangszerész fiú, azzal a gondolattal, hogy készítene nekem egy gitárt. Azóta többen ismerik a Crow márkanevet. Eleinte nem is akartam elhinni, azt hittem, valami vicc lesz, de amikor elkezdte küldeni a képeket, már lázban égtem. Az eredmény egy nagyon szép és nagyon jó hangszer lett! Alapvetően Peti elképzelései alapján készült, de mivel ezek nagyon jó elképzelések, így nekem nagyon bejön ez a gitár is. Mindenkinek ajánlani tudom, nagyon lelkiismeretes srác!



Jöjjenek az erősítők, pedálok...

Ó volt itt már minden! És sosincs vége… Sok felvételen hallható az 50W-os GREG kombóm, ami egy tiszta csatornával rendelkezik és kész. Az utóbbi években egy nagy pálfordulással szert tettem két Marshall erősítőre. Az egyik egy 1959 HW a másik a YJM100. 1960TV ládát használok fejekhez. Nekem ezeknél jobb erősítő nincs is. Más van (és lesz is), de jobb aligha. Évek óta szeretnék egy VOX AC30-at is, idén talán összejön. A pedálok ügyében mindig válozik az ízlésem. Nagyon megleptem magamat, mert az utóbbi 2 évben csak egy EHX Big Muff-fal bővült a board, ami eddig a következőkből állt: Morley Little Alligator, Radial Tonebone trimode, MXR Microamp, T-rex Reptile 2 és egy hangoló pedál. De ez a közeljövőben változni fog.

Tudnál pár tanácsot adni annak, aki ha gitározásra adná a fejét, és cuccot akar vásárolni, merre és hogyan induljon?

Én sokat nézegettem, hogy az aktuális kedvenceim mit és hogyan használnak. Érdemes ebből tanulni. Nagyon fontos, hogy az ember a saját fülére hallgasson, ne csak a marketingre. Régen borítékolni lehetett a mindennapi érkezésem egyes hangszerboltokban , mert a suli után mindig oda mentem és gitárok és erősítők között lógtam, az is hasznos időszak volt! 

Nagyon komoly külföldi tapasztalatokkal rendelkeztek. Kapcsolatba kerültetek Jon Lord-al, és Ian Paice-vel. Azt hiszem őket, nem kell bemutatnom. Beszélnél erről a történetről, egy kicsit gitáros szemmel ha lehet?

Akkor igyekszem szigorúan gitáros szemmel: Ian Paice a Deep Purple dobosa, hihetetlen hatású zenész. Nem nagyon akart próbálni a koncert előtt, sőt, beválasztott egy olyan dalt is, amit ő már 30 éve nem játszott. Izgi volt. Alapvetően Deep Purple számokat játszottunk, sosem felejtem el. Csodás volt! Olyan nyugalmat árasztott, hogy nem izgultunk egyáltalán! A Jon Lord koncerteken azonban nagyon sokféleképpen kellett játszani! Volt hangos rock, volt finom klasszikus zene, akusztikus gitározás, improvizáció, kottaolvasás. Nagyon élveztem, eddigi életem csúcspontjai voltak ezek a koncertek. Jon fantasztikus ember, zeneszerző, muzsikus. Az egyik legfőbb inspirációm a mai napig. Ahogy élt, ahogy hozzáállt az élethez és a művészethez arra sarkall sokszor, hogy feltegyem magamnak a kérdést: Vajon Jon mit tenne most? Szavakkal nem tudom leírni az érzéseket ezzel kapcsolatban.

Olivér, hallhatnánk a terveidről?

Muszáj elmondanom egy rövid történetet. 2011-ben a Sony Music kiadón keresztül megismerhettem Palya Beát és játszhattam is vele egy picit. Egy alkalom volt, de annál intenzívebb számomra. A kedvesség, nyitottség és az szeretés, ami felőle érkezik, számomra nagyon fontos élmény. Csodás, természetes ember, alkotó művész. Idén februárban Bodnár Réka (Bea menedzsere) felhívott, hogy volna-e kedvem a Palya-udvarban játszani. Egyedül. A legmélyebb víz, de persze volt. A következő 5 hónap számomra erről a koncertről szólt. Mérföldkő volt ez a koncert és megerősített a saját zenémbe vetett hitemben. Sokmindent megváltoztattam azóta, hogy a fókuszban a teremtés, alkotás legyen. Szóval ez van most...

Olivér nagyon köszönöm a beszélgetést, és nagyon sok sikert a továbbiakban.

Köszönöm.
Galéria


{Meg kell emlékeznünk John Lordról aki meghalt 2012. július 16-án. Az Isten adjon neki békességet...}



1 megjegyzés:

  1. Félelmetesen jó az oldal! Gratulálok a tartalomhoz és a formához! :) Udy bátyó, Te erre születtél..! Long live Rock 'n' Roll!

    VálaszTörlés