A magyar rockzene, a ’80-as vagy a ‘90-es évek kultúrpolitikája ellenére, nagyon gazdag volt. Ha most a gitárosokra akarnám kihegyezni a dolgot, azt kell mondanom, hogy messze megelőzték saját korukat. Sok kiváló gitáros táplálkozik még ma is, az akkor kapott élményekből. Hála Istennek, beszivárgott a vasfüggönyön keresztül némi „nyugati” zene. Jók voltak azok, de valahogy amikor meghallom a „Meditáció”-t (Beatrice) elfelejtem őket. Ott volt egy gitáros, aki megmutatta nekünk, hogy a győri Vasutas Művelődési központ a rock fővárosa. Őt úgy hívják, hogy Lugosi László. Ha elsétálok az épület mellettem még ma is eszembe jutnak a járőröző Lada 1200s rendőrautók, a motozások. Hm… mégis szép volt!
Szia Laci. Megtisztelő, és köszönöm a Gitárvilágok.com nevében, hogy elkészíthetjük ezt az interjút. Megtudhatjuk, hogy mi indított el a rockzene felé?
Sziasztok! Számomra is megtisztelő, hogy olyan dolgokra vagytok kíváncsiak, ami egy gitárost tényleg érdekelhet, és hogy ezt pont tőlem kérdezitek. Köszönöm szépen!
Rockzenét játszani egy életszemlélet. Ha az ember a rockzenében tudja megfogalmazni az elképzeléseit, az indulatait, a gyengédségeit, akkor azt válassza kifejező eszközének. A rockzenében élni, az egy életmód. Mellette bármilyen muzsikát szeretni nem kizárt dolog. A rockzenét az ember választja, mert úgy érez, úgy él. Meg hogy gitárt választ az ember hangszeréül.
Ki inspirált, hogy ilyen legendásan kőkeményen gitározzál? Egyáltalán mennyire befolyásolták a játékod, más muzsikák, vagy gitárosok?
Amikor én elhatároztam, hogy gitározni fogok, akkor a Beatles és későbbiekben a Rolling Stones lett a világon a legnépszerűbb muzsika, és az elején a Beatles rajongók közé tartoztam. De ha a gitározással akartam foglalkozni, akkor éjszakánként, és hajnalban George Benson-t hallgattam a Luxemburg rádión, és igazság szerint egy falum béli cimborám mutatott nekem olyan zenéket, amiket addig még elég kevesen hallhattak, ami a Mahavishnu Orcestra volt, ahol úgy gitározott a John Mclaughlin, ahogy az akkor számomra elképzelhetetlen volt. Aztán sok Al di Meolát hallgattam, sok Santana-t, sok Led Zeppelin-t, Deep Purple-t, és Jimi Hendrix-et. És mindig olyan muzsikákat hallgattam, ami a jó gitározás felé vitte az ízlésemet. Aztán azok az emberek, akikkel találkoztam, akikkel közös zenekarban játszottunk, mutattak más olyan zenéket, amik megint egy újfajta zenei világot nyitottak. Az ember mindig kiválasztja azt, ami illik hozzá, amiben el tudja képzelni saját magát. Azért azt meg kell említeni, hogy mire amatőrből profivá válik az ember, annyiféle muzsikát megtanul, és annyiféle emberrel találkozik, és annyi furcsa követelménynek van kitéve, hogy végül is az emberen múlik, hogy ebből mit „mixel” össze magának.
Most talán ellentmondok magamnak, de a „dögös” gitározás mellett, szívvel-lélekkel jöttek a szólóid. Laci, lehet ezt egyáltalán tanulni? Mi volt, ha volt, a titka ennek?
Ez a mixelés, az amiben, sok minden benne van. Benne vannak az érzelmek, benne vannak az indulatok, az hogy miről szól a muzsika, benne vannak azok a képességeid, amik ez alatt az idő alatt kialakultak, amivel színesen tudod elgitározni a gondolataidat. Persze mindig van mihez képest hasonlítani, mert mindig van egy Pink Floyd ami olyan világot ad, amit szeretnél átélni, vagy leutánozni a saját zenédben. Persze, hogy lehet tanulni, csak legyen benned befogadóképesség arra, hogy erről mindent tudni akarsz. Ez egy gömbölyű érzés, amikor minden porcikájában érzed azt, amit te ki akarsz fejezni, amikor tudod, hogy mit kell oda gitároznod, amikor tudod, hogy melyik az a hang, ami azt az érzelmi húrt pengeti, amit a szöveg már elmondott. Amikor megtanultam a Lazy-t (Deep Purple) az eltartott vagy két hétig, és amikor már tényleg tudtam a frazírokat is, és már gördülékenyen tudtam játszani, akkor teljesen biztos voltam abban, hogy megismertem Ritchie Blackmoore-t.
Én a barna Gibson SG-vel láttalak először, és én mai technikai szint ellenére sem hallok ennyire rendben szólni Gibson gitárokat. Mitől szólt ilyen jól a gitárod?
Mert a Gibson egy olyan gitár, ami hogyha nem sikerül, akkor hosszába felvágják, eldobják és csinálnak egy másikat. Rossz gitár nem jön ki a Gibson cégtől. Egyrészt. Másrészt nagyon sokszor bántott, hogy nem a hallható a gitár hangja, és ez nem a hangerőtől függött, hanem a hangszíntől. Én nagyon sok olyan gitárhangot hallgattam, ami közül válogathattam, hogy mi tetszik nekem jobban. És mindig arra jöttem rá, hogy a hang akkor a legáthatóbb, ha a legtermészetesebb. Nekem nem tetszett a gyári pickup a Gibsonban (Dirty fingers). Hozzá jutottam egy EMG-58 pickup-hoz amit kipróbáltam alul fölül, és kiderült, hogy ez az a hang, amit kerestem. Aztán ebből beszereztem egy EMG - 81 est is. Aztán ezt még szétraktam sztereóba, adtam hozzá egy kis chorust (Ibanez PDM-1), plusz 2 százas Laney-t és buliról bulira vittem a saját teremet magammal, amit a sztereóhangzás produkált.
Laci, az Gibson SG-n kívül milyen gitárokat használtál még és miért?
Az első gitárom egy névtelen áruházi hangszer volt, ami egy Gibson SG kópia volt. Mindig olyan hangszert kellett választanom, ami valamennyire szimmetrikus volt, lévén, hogy balkezes vagyok. Nekem mindig át kellett fordítanom a húrokat. Végül is meg kellett erőszakolnom egy jobbkezes gitárt, mert akkoriban még nem nagyon voltak balkezes hangszerek, csak rendelésre, amihez nekem még nem volt elég pénzem. Aztán mikor Nagy Feró azt mondta, hogy „De aztán úgy szóljon ez a gitár, mint ahogy az elődödnek az L6-S Gibsonja (amin egy 12 állású potméter kapcsoló volt, 12 féle hangszínnel és a Fischer Laci gitárja volt), mert különben röpülsz!”. Erre kaptam 3 hónapot. Az első dolgom az volt, hogy szétkaptam a gitár elektronikáját és kiderült, hogy a humbucker házban csak szimpla pickupok voltak. Mind a két pickup-hoz taszításra beraktam két csappantyú mágnest. Ettől aztán hangosabb is lett, és jobb lett a torzítása. Nagyon sokan hitték azt annak idején, hogy igazi Gibsonom van.
Csappantyú mágnes? Uram, atyám…
Aztán ezt a gitárt, úgy tudtam eladni, hogy a srác, aki megvette, előre kifizette az árát és én még utána 2 bulit lejátszottam vele. Abból a pénzből, amit kaptam érte, plusz, amit addigra összegyűjtöttem mindenféle alkalmi munkákból (tejeseknél voltam kocsikísérő, szedtem a krumplit, kőműveseknél dolgoztam) vettem annyi német márkát, hogy tudjak venni belőle egy Gibson gitárt, ami még mindig nem volt balkezes. Ezt a gitárt Nagy Feró édesanyja hozta be Németországból, és amilyen egyszerű tiszta faszínű hangszer volt, könnyedén tudta áthozni, nagyon kis vámmal, mert játék hangszernek minősítették. A probléma sajnos nem oldódott meg, mert hiába volt nagyon jó hangszer a Gibson, sajnos a balkezességem nem tette lehetővé, hogy kényelmesen tudjak rajta gitározni. Idő múlásával aztán kiderült, hogy már vannak balkezes hangszerek. Közben a Beatricében kerestem annyi pénzt, hogy ennek a balkezes igényemnek valahol egy bécsi hangszerüzletben találtam egy Kramer Nightswan gitárt. Persze innen is kiszórtam a Seymour Duncan pickup-okat, és beraktam az EMG-ket Ez volt az a sötétkék alapon villámokkal szórt gitár, amivel az „Utálom az egész XX. Századot” albumot és még pár másik lemezt vettem fel. A 20 éves Beatrice koncerten is rajta játszottam, csak már festék nélkül, natúr faszínben, mert a festék állandóan totyogott a testen.(szűcsös volt…). Jelenleg egy Hohner testű Ibanez nyakú öszvér stratom van, és egy Schecter Blackjack ATX – em. Hohner-en játszottam a 30 éves Ricse bulin.
Laci, nagyon köszönöm. Megtiszteltetés volt elkészíteni veled ezt a beszélgetést és nagyon sok sikert kívánok az elkövetkezőkben.
Köszönöm, sziasztok.
Minden tiszteletem Laci bácsiért! A magyar rockzene egyik meghatározó gitárosának!! Udy
VálaszTörlés